Vers
Teher ül, látod is, érted is, szánalom… Rajtad, ólom e végzet, összenyom.
1
Nincs hová bújnod, tőrbe csalt, dúlt lélek.
Sírva sírt könnyek, csapdában élt élet,
Kínló tépett vadvirág – tört cserépbe’
Érthetetlen örvényben szembesülhet.
Vesztében szembesül, dúl, egyre feszeng,
Rázkóda hét éjt, lélek-földje reng.
Mély égbe kiált, segítséget kéret,
Fél fogadni sorsot, magára mértet.
Hét éjre szent hajnal hegytetőn kele,
Körötte büszke fák hasadva, dőlve,
Egy tiszta érzés arra vetőde.
Hangtalan-halkan, hogy értsd, múltat mesél.
Ujja hossza búskomor völgybe ér:
Rövidlátó élvezet a semmiér’.
2
Teher ül, látod is, érted is, szánalom
Rajtad, ólom e végzet, összenyom.
Nem tudod hogy, s mikor változhatna ez?
Felemelni, erőt kell gyűjtened.
Sajnálat megront, rémület leterít,
Kibírod-e magad, te vagy-e ez itt?
Ha nem te – szellemed mondja –, mondd: nem-én!
Ólmot tesz arannyá, s megszűnik e prés.
Új hit emel, a régit törölheted.
A fennsíkon új fák nőnek, Istened
Benned él, testközelből ismerheted.
Lélek-békéd átmelegít, körbefon,
Nem csapda fogja vagy, senki sem tipor.
Vadvirág virul, a cserép beforr.