Szonett a lelki békéhez

1

Nincs hová bújnod, tőrbe csalt, dúlt lélek.

Sírva sírt könnyek, csapdában élt élet,

Kínló tépett vadvirág – tört cserépbe’

Érthetetlen örvényben szembesülhet.

 

Vesztében szembesül, dúl, egyre feszeng,

Rázkóda hét éjt, lélek-földje reng.

Mély égbe kiált, segítséget kéret,

Fél fogadni sorsot, magára mértet.

 

Hét éjre szent hajnal hegytetőn kele,

Körötte büszke fák hasadva, dőlve,

Egy tiszta érzés arra vetőde.

 

Hangtalan-halkan, hogy értsd, múltat mesél.

Ujja hossza búskomor völgybe ér:

Rövidlátó élvezet a semmiér’.

 

2

Teher ül, látod is, érted is, szánalom

Rajtad, ólom e végzet, összenyom.

Nem tudod hogy, s mikor változhatna ez?

Felemelni, erőt kell gyűjtened.

 

Sajnálat megront, rémület leterít,

Kibírod-e magad, te vagy-e ez itt?

Ha nem te – szellemed mondja –, mondd: nem-én!

Ólmot tesz arannyá, s megszűnik e prés.

 

Új hit emel, a régit törölheted.

A fennsíkon új fák nőnek, Istened

Benned él, testközelből ismerheted.

 

Lélek-békéd átmelegít, körbefon,

Nem csapda fogja vagy, senki sem tipor.

Vadvirág virul, a cserép beforr.