Leszületés-kori mintáink

“Ha egy kicsit csendben vagy, feltárul a minta. Előjön az igazság, mely először fájdalmat küld. Innen tudhatod, ez rólad szól, ez te vagy.”

Halász Endre

november 14, 2022

Rendszerint elveszettek vagyunk, bizonytalanok, nem tudjuk jó helyen vagyunk-e és merre tovább. És hogy amit korábban tettünk, csináltunk, jó-e úgy? Kapcsolatokba, tárgyakba, helyszínekbe, függőségekbe kapaszkodunk, melyek kiszaladnak alólunk, vagy megváltoznak, eltűnnek, csak utólag találjuk meg lelkünk mélyén, mit is jelentünk egymás számára az életben – vagy a végtelenben.

Születésünkhöz tartozó részeink felnőtt korunkban a lelkünk legmélyén találhatók, azaz a lélek legalsó pontján, ahol a testi összeér a lelkivel. Azaz a finom energetikai testünk legfelső részénél. Itt találhatók azok a lelki okok, amik a nehézségekben, fájdalmakban legerősebben tudnak megérinteni bennünket, melyek annyira erősen tudnak fájni, hogy úgy érezzük majd’ bele halunk, vagy annyira felemelőek, hogy képesek lennénk akármeddig is elmenni értük, a halálon túlra is, mondhatni, ezek olyan erős okok, melyek megszületésünk és földre jövetelünk okai.

Ezért hát, életünkben ezek karmikus okok. Karmikusan személyekkel kapcsolnak össze: azokkal, akik a legtöbbet, akik leginkább számítanak nekünk az életben, akikhez a legközelebb vagyunk életünk során. Családtagok, szülők, gyerekek, szívbéli barátok, hosszú- és mély kapcsolatok.

Ezek a kapcsolatok nagyon sokat jelentenek számunkra. Újjászületünk bennük vagy épp belehalunk. Újra és újra történik ez életeken át, mindaddig, míg fel nem ismerjük bennük önmagunkat, legmélyebb részeinket, lelkünk legcsillogóbb részeit, melyek az alapját adják a lelkiségnek, a szívbéli összeolvadásnak.

A szeretetet egész életünkben és életen-halálon túl is tanuljuk.

A lélek legmélyén megbújó traumák végzetesen és érthetetlenül fájdalmasak, melyek elől menekülünk. El a hétköznapokba, pótcselekvésekbe, tagadásokba, vagy fel a hegyekbe…

De nincs hová menekülni ebben az életben, odaát pedig még kevésbé. Ezért vagyunk most itt. Részben, vagy teljesen, életünk drámája már meg van írva, a fő fordulópontok mindenképp, a megtanulni valókkal és az oda vezető lehetséges utakkal együtt. Nincs hová menekülni előle, csak szabaddá válni lehet. Az egyetlen esély: fölfelé indulni el, feloldani a karmát, kilépni a drámából a fájdalmak-félelmek tudatosítása által.

A tudatosítás átélést jelent, mivel a lélek csak a jelenben oldhatja fel és értheti meg magát. A drámába vagy az élet visz bele – ekkor kényszerű e találkozás; és a fejlődés során jó darabig semmi másra nincs is esélyünk –, vagy ha már összegyűlt elegendő tapasztalat, lehetünk proaktívak is: belső munka által, a meditáció kanyargós útjait választva elébe megyünk. Történjen bármelyik, az átélés az átélés, az egó falán mindenképpen át kell kelni valamikor, és ilyenkor sírunk. A nevetés majd később jön.

Az egó fala maga a saját rabságunk, a kötés, mellyel egy személyhez, tárgyhoz, helyszínhez, vagyonhoz, állapothoz, élményhez kötjük magunkat. Ragaszkodás, melynek tárgya a képzelt boldogságot személyesíti meg. Vajon szét tudjuk-e választani a tárgytól azt, amit jelent számunkra? Azt az örökkévalót, mely valójában bennünk van, pontosabban, amik mi magunk vagyunk? Sokáig állunk ellen, mert ez az operáció ellenséges: el akarja venni tőlünk őt, azt. Ezért csak lassanként jutunk el odáig, hogy merjünk szembesülni, hogy átélésben is merjünk őszintén látni önmagunkat. Talán fejben hamarabb látjuk az igazságot…

De ki szeret kiakadni?, rosszul lenni?, elmenni a határig, a falig? Senki; érthető. Ezt csak azért tesszük meg, mert elvisz odáig az élet; belátjuk végül, hogy nincs más út. Muszáj.

Nagyon sok minden kéri tőlünk azt, hogy erősödjünk meg a feladathoz. Kisebb drámák vezetnek az elinduláshoz, nagyobbak a nagyobb megerősödésekhez, végül felnövünk a legnagyobbakhoz is. A megerősödés viszont izomlázzal jár. Az izomláz maga a fájdalom, amit érezni szoktunk. Ha pedig még nem ismertük fel és nem fogadtuk el, nem kötöttünk szerződést ezzel a fájdalommal, azaz az életfeladatunkkal, azt szenvedésnek hívják. Legtöbbször csak ekkor vesszük észre, hogy történik valami.

Aki okos, az inkább hosszútávra fektet be. Amíg nincs kézzel fogható eredmény, átvészeli valahogy a kemény teleket. Kívülről azonban úgy ítélhetik, nem valami okos az ilyen ember. Azt gondolják, nem látja merre fordul épp a világ, nem látja, hogyan lehet ügyeskedni, ügyesen megélni, ami épp jól jövedelmez, ami jól kamatozik. Úgy tűnhet kívülről, egy ilyen ember állandóan nélkülöz, állandóan baja van. Pedig csak más útvonalon halad. Nem fél felmenni a magas hegyekbe, bejárni az egyedi, járatlan utat. Aki lent marad a városban, kényelmes. Azt mondja: minek is mennék fel oda, minek fárasszam magam?, csak elfáradnék, elfogyna belőlem az életenergia. Így viszont nem léphet túl önmagán és a drámán, a tényleges életfeladaton. Az élet megvár, az élet utolér. Az életfeladatodért nem kell megharcolnod, elér hozzád. Az számít, te akkor hol leszel. Aki lassú léptű, megfontolt, türelmes és vállalja az emelkedőt, megerősödik a szíve, a tüdeje, a lába. Elbír a hideggel, a széllel, a magánnyal, bármely fájdalommal. Csak egy dolog érdekli ezt az embert: hogy van-e út, akad-e járható ösvény a belső igazsághoz.

A fájdalmak egy bizonyos pontig megérthetőek, láthatóak, felfoghatóak, talán meg is nevezhetőek. Egy adott ponton túl viszont mintha csak önmagunkat ismételnénk fejben, szavakban, látványban; mint a hegyen, egy magasságon felül minden fehér, csak a fehér hó mindenfelé. A fájdalom ekkor csak átélhető, de nem látható, nem érthető, nem, vagy csak hosszasan, nehezen, körülményesen leírható. Általánosságokat mondanánk, és kimondva már nem is volna megtalálható benne a szótlan mélység, a csend ereje.

Ha egy kicsit csendben vagy, feltárul a minta. Előjön az igazság, mely először fájdalmat küld. Innen tudhatod, ez rólad szól, ez te vagy. De valójában nem az igazság fáj, csak a fal feszül benned, a rács, mellyel körbezártad magad. Ekkor nem kell csinálnod semmit, csak engedni. A fal magától bomlik le, elég ha tovább mész, lassú, biztos lépteiddel. Elfogadod, bármit találsz, bármi talál rád, bárhogy akar fájlalni, megtörni, öregségbe taszítani. Végül a fájdalom öregszik meg: elszárad és lehullik rólad könnyedén, mint a körtefáról a megsárgult falevél. A levélből humusz lesz, melyből táplálkozik, és újra hajt tavasszal. De előtte mi mulandó, meg kell halnia.

Ehhez kell a segítséged: hogy elvállald. A többi eztán már magától érkezik, mint a színes évszak, az ősz. A benned lévő mulandó anyag szellemivé válik. Szabadságod kiszabadul belőle. Az anyag a parton marad, az a földé, míg ő átkel a lélek óceánján, hogy onnan felemelkedhessen a felhőkön is túlra, ahová emberi szem már nem követheti. Közben a lábad halad, a földet tapossa, és szilárdabban állsz, mint valaha. Megerősödtél új otthonodban. Az égben egyesültél és a földre szavaid, tetteid, tested hozza le a megtalált igazságot. Át tudod vezetni magadon a kozmikus fényt.

Sokszor vagy belül, és nem értenek. Nem harcolsz, nem teszel. Csak engeded létezni lényedet. Vademberré válsz, kit már a szabadság sem köt. De van még dolgod itt, lehet még. Ez már nem a tiéd, ez már mindenkié. Nem a tiéd semmi sem, te sem vagy többé a magadé, hanem mindenkié. Nem kell, hogy értsenek, mert éreznek. Ha szeretnéd, láthatnak is, de egyébként nem ismernek fel, mert láthatatlan vagy. Csak a kereső szemek láthatnak, ők viszont teljesen, teljes fényben, szavak tehát nem kellenek.

 

Spirituális útkeresés, leszületéskori traumák feldolgozása

 

A legmélyebb kapcsolataid feloldása a legmélyebb fájdalmaid, rögzültségeid feloldását jelentik. Gyakran nem látni az összefüggést a kettő között, jó darabig nem érthető. Hogy mitől nem tudsz szabadulni, azt talán már tudod. Hogy kitől nem, azt látod. Meglátod-e hogyan azonos e kettő?

Állj félre, és engedd, hogy a bölcsességed szolgálhasson. Nem az a dolgod, hogy meggyógyítsd magad, azt megteszi ő. Neked csak annyi, hogy állj félre: tanuld meg kezelni, a benned lévő stresszt. Engedni áramolni minden sejted, minden részed. Helyreáll az egyensúly. Ehhez nem kell semmi és megtörténhet bárhol.

Az évszakok lassan változnak. A hegy, a folyó, a fák, a kő. Még a tenger sem gyorsan hullámzik, ritkán. A tested apránként, sejtről sejtre épül fel. Az érzelmeid mögött sok, hosszan élt élet szunnyad. Megváltozhatsz-e gyorsan, egyik percről a másikra? Menekülnél a szenvedésed elől, az egód elől, mely maga a nemlét? Az egóval találkoznod kell. Másokban, majd újra magadban. Kioktatsz és kioktatnak. Uralsz és elnyomnak. Pusztítasz és elpusztítanak. Csupa mulandó ellentét, mely csak a drámán belül létezik. Éppen ezért olyan fontos: kiváltja benned a csodálatot, majd a fájdalmat. A csodálat kihuny, ellobbant máris; a fájdalom nem tágít. Egyik sem valós. Mi hát, ami az?

Ha egyetlen percre feloldódsz, máris máshogyan vagy itt. Ekkor jelen vagy. Ekkor vagy jelen. Jelen vagy ekkor. Vagy ekkor a jelen. Életenergia áramlik beléd, megújít, mint minden éjjel, pedig csak húsz perc, melyre nem emlékszel, húsz percet vagy halott, míg oldódsz a kezdettelen-végtelen jelenben.

Nem a dráma a művészet, hanem kilépni abból, felébredni álmodban, ráébredni engedni magad. Az életed innen ébred. Az életenergiád innen érkezik, innen való. Fel kell-e emelkedned ehhez, hogy túllépj magadon? Kell-e értened pontosan, hogy min is kell túllépned? Ha nem csinálsz semmit, megtörténik-e? És mit jelent az, hogy elvállalni?

Ha te vállalod el, a mulandó én, az egó, az vállalás-e? Aki nem vállalta el, mikor születtem, az ki volt?, és most hogyan legyek az, hogy ne tegye meg újra?

A költő kérdez, a pásztor válaszol, de a költemény már csak sorokból áll; s ha el is olvassa végül az az egyetlen ember, érti-e az eclogát? S ha érti, miért is ne értené, rezeg-e lelkében tovább, eléri-e szívét, hogy felébressze álmából? Ha felébreszti, akkor sem hirtelen ébred, nem egy nap alatt olvad fel a tó jege tavasszal. Azt olvassa, ne foglalkozz a jelennel, csak élj benne! És ami élni kezd, az igazzá válik. Nem elveszett többé és nem is bizonytalan, érzi, hogy jó helyen van, pontosan középen, és nem kell azt mindig tudni minduntalan, hogy merre van a tovább.

november 14, 2022

Leszületés-kori mintáink

január 8, 2022

Életmű egy apró zacskóban

november 29, 2021

Vers

november 15, 2021

A mentális öngyógyítás hogyanja

november 14, 2021

Békéscsabán

november 11, 2021

És mit gondol a kutyámról